Már nem kellesz!

(Átdolgozott)

Azt hiszem, szerettem. 
Még mindig hiányzik, rengeteget gondolok rá, de végre túlléptem a sajnálkozáson, az elfogult kínlódáson, és reálisan kezdtem látni a kapcsolatunkat.
Annyira jól indult az egész, hogy már majdnem azt hittem, végre boldog lehetek. A félelmeimen kezdett áthatolni a "rózsaszín köd", úgy éreztem, találtam valakit, aki boldoggá tesz. Kedves volt velem, gyengéd, pontosan olyan, amilyen srácot elképzeltem magam mellé.
Először nem bíztam benne, mert nem értettem, miért pont én kellenék neki. Aztán sikerült... elérte, hogy félretegyem a kétségeimet, és elhiggyem, hogy az, akinek mutatja magát. Érzésekről, komoly kapcsolatról beszélt, gyengéd volt velem, becézgetett, mintha tudta volna, hogy ezzel lehet elcsavarni a fejem. Már csak őt akartam. Beleszerettem. 
És ekkor jött az én életemre nagyon is jellemző negatív változás. Már nem keresett olyan gyakran, nem érdekelte, hogy mi van velem. Egyik pillanatról a másikra tűnt el a mindennapjaimból, és ez nekem nagyon fájt. A legrosszabb az volt, hogy úgy tűnt, őt ez egyáltalán nem érdekli. Míg nekem ő volt az egyetlen, neki én csak egy lehetőség voltam. Megváltozott. Hangjából eltűnt a gyengédség, helyére önteltség költözött. Persze, miért is ne történt volna ez, hiszen ő az, akinek minden második lány egy szó nélkül széttenné a lábát, és minden srác felnéz rá. 
De mi a különbség a fent említett lányok között és köztem? 
Csupán annyi, hogy én tényleg szerettem. Lehet, hogy megkaphat bárkit, akit csak akar, de úgy szeretni talán soha nem fogja senki, mint ahogy én szerettem! Bár lehet, ez őt cseppet sem érdekli.  
Valami bennem is megváltozott. Hiába bántott meg, még mindig hittem a happy endben, azt hittem, rá fog jönni, hogy mit jelent számomra, és akkor boldogok leszünk együtt. 
De már nem.
Én beleszerettem abba a kedves srácba, akit anno megismertem... az érzéketlen srác, akivé vált pedig elérte, hogy tovább lépjek, és ne érdekeljen. 
Utálom, hogy ez történt.
Hol van az a srác, akit én megismertem? Miért változott meg?
Miért változott meg, ha nekem úgy volt tökéletes, ahogy volt?
Hiába. El kell fogadnom, mert semmit nem tehetek ellene.
Neki nem volt elég a szeretetem.


Látod...
Elveszítettél. 
Még mindig szeretlek.
De már nem kellesz! :)

The Truth

Csak azt akartam mondani, hogy hiányzol. 
Hiányzik, hogy beszéljünk.
Hiányzik, hogy Szépségemnek, Hercegnőmnek hívj.
Hiányzik a viccelődésed. Hogy a komolyabb témákat is elhülyéskedtük.
Hiányzik a mosolyod.
Hiányzik minden, ami Te vagy.
Nem tudom, igaz volt-e az egész, ami köztünk volt. Csak remélni tudom.
Nem tudom, mi változott. Hogy miért nem beszélünk, hogy miért nem keresel.
Én miért nem kereslek? Mert félek. Félek, hogy ha rákérdezek, mi történt, fájna a válasz.
Emlékszem, egyszer azt írtad, te nem akarsz nekem fájdalmat okozni, csak boldoggá akarsz tenni.
Akkor most hol vagy? Miért okozol mégis fájdalmat?
Ha lehetne egy kívánságom, azt kívánnám, bár lennék elég bátor ahhoz, hogy eléd álljak, és elmondjam mindezt szemtől szembe. De ez sosem fog megtörténni. 
Megint kevésnek érzem magam. Talán ez történt, rájöttél, hogy kevés vagyok neked.
És ezt megértem.
Bárcsak itt lennél. 
A fülembe súgnád, hogy sosem mondtál le rólam. Hogy nem volt átverés az egész, komolyan gondoltad minden szavad.
Vagy elég lenne, ha elmondanád, mi változott. Mert ez felemészt.
Nem tudom, fogod-e olvasni valaha ezt a bejegyzésem. Én nem küldöm el neked, és nem is kérek erre senkit, egyszerűen a Sorsra bízom.
De azt tudom, ha elolvasod, tudni fogod, hogy rólad szól. És ezt vállalom.
Mert ennek a kis bejegyzésnek minden szava igaz, hozzád szól, és bár gyáva vagyok, ezt mégsem tagadom.

Érzések

Fájdalom.
Ismét.
Várni valakire, aki soha nem jön el.
Várni egy csodát, ami soha nem következik be.
Hinni valamiben, amiben senki nem hisz.
Remélni, kitartani, küzdeni, majd feladni.
Kár mindezekre könnyeket pazarolni.
Összetört.
Megint.
Összetörték.
És Ő hagyta.
Megint.
Tanult-e belőle?
Persze.
Rájött, hogy azért létezik, hogy mindig mindenki fájdalmat okozzon neki.
Hogy legyen valaki, akit megbánás nélkül a földbe lehet taposni.
Hogy levezessék a feszültséget, aztán éljék tovább életük.
És hogy vele mi lesz? Erre senki nem gondol.
Fel tud vajon újra állni? Senkit nem érdekel.
Eddig mindig felállt, nem törődve azzal, hogy nagyon fájt.
De meddig tudja ezt csinálni?
Talán már nem sokáig.

Jövőtlenség

A felnőtté válás az egyik legnehezebb dolog az életben, ezt már most tapasztaltam. Hisz gyerekként annyira egyszerű minden. Hiányzik, hogy az legyen a legnagyobb problémám, hogy valaki elfoglalta a kedvenc hintám, vagy nem találom a Barbie-m ruháját. 
Még csak most cseppentem bele a felnőttek világába, de máris újra gyerek akarok lenni. Bevallom, a csütörtök estét végig zokogtam, szörnyű pánik tört rám. Úgy éreztem, én még nem állok készen, kevés vagyok. Szükségem van még valakire, aki fogja a kezem, és mutatja a helyes irányt. Félek, hogy egyedül nem tudok jó döntéseket hozni. 
6 évig teljes biztonságot nyújtott a gimnázium. Szinte semmi nem változott az évek alatt, minden ugyanolyan volt, és most ennek vége. Elballagtam, leérettségiztem, és itt az ideje, hogy a saját lábamra álljak. Vajon készen állok már rá? Úgy érzem, nem. Félek.  
Két sírógörcs között anyukám szembesített a legnagyobb problémámmal. Képtelen vagyok bízni magamban. Nem jelentkeztem továbbtanulni, mert azt gondoltam, nem lesz jó az érettségim, és nem vesznek fel sehová. Nem dolgoztam a nyáron, mert úgy éreztem, egy munkában sem állnám meg a helyem. Nem tudom elképzelni a jövőm, mert mindenhez kevésnek érzem magam. Most itt vagyok, július végén, és még nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mit fogok csinálni szeptembertől, és hogy mi lesz belőlem. Még én is meglepődtem a hirtelen pánikomtól, hisz egyáltalán nem volt rám jellemző. Talán általánosban még az volt.
Igaz, hogy régebben sem bíztam magamban, de mindig volt tervem. Bár nem vagyok egy túlságosan nyitott személy, és sokszor csendesebb vagyok, mint kellene lennem, soha nem volt gondom a beilleszkedéssel, jól tudok másokhoz alkalmazkodni, bárhová mentem mindig hamar találtam barátokat. 
Valószínűleg attól ijedtem meg, hogy minden megváltozik az életemben. Szeptemberben már nem a TMG 26-os termének utolsó előtti padjába ülök be. Nem fogok reggelente a barátaimmal a parkban, vagy az Áruház mellett lógni, nem fogok törin titokban a pad alatt telefonozni, nem súgok le több irodalom dogát a mögöttem ülő fiúknak, és suli után nem bandázunk a Pikkben. És ez az, amit nagyon nehéz elfogadni. Hogy már nem az lesz a legnagyobb problémám, hogy elfogyott a hot-dog Juci néninél, vagy hogy megtetszett egy srác a szomszéd suliból. Mostantól sokkal nagyobb, igazi problémákkal kell megbirkóznom. Életem legszebb évei voltak a gimis évek, talán ezért nehéz elengedni. De tudom, muszáj tovább lépnem, a sarkamra állnom, és jobban bízni magamban. 
Hogy mi lesz velem szeptembertől? Még nem tudom biztosan, de terv már van. Abban azonban biztos vagyok, hogy lesznek, akik mellettem állnak, és addig fogják a kezem, amíg azt nem mondom, 'köszönöm, most már készen állok'. 

Csak egy toll és egy pár gondolat... :)

Tartozni valahová. Az ember életében az egyik legfontosabb dolog. Mindenki tartozni akar valahová, még a legcsendesebb, legvisszahúzódóbb ember is vágyik arra, hogy egy csoport, egy közösség tagja lehessen, de nem mindenkinek sikerül. Sőt, ebben az elkorcsosult, undorító, szebben kéne kifejezni magam új, megváltozott világban még nehezebb találni egy helyet, ahol olyan emberekkel találkozhatsz, akikkel jól érzed magad. Akikkel együtt tudsz sírni, nevetni, megoszthatod velük bánatod, örömöd, jó híreid, rossz híreid, akik meghallgatnak.
Én is vágytam egy társaságra, akik befogadnak, és akikkel sok időt tölthetek együtt. Szerencsésnek érzem magam, mert én meg is kaptam. Találtam egy tökéletes bandát, tele őrült emberekkel, akiket mostanra már a barátaimnak hívok. Tény, hogy nem minden esetben vagyok a szavak embere, néha jobban szeretek meghúzódni a háttérben, és onnan figyelni az eseményeket. Igen, néha meg be nem áll a szám és legszívesebben mindenki lecsapna, ezt is tudom. :D  Ebben a csapatban viszont nem számított, hogy ha valaki keveset, vagy sokat beszél, hogy milyen a stílusa, milyen zenét szeret, mert valami összetartott minket. És hogy mi volt az? Sok dolgot lehetne felsorolni: színjátszás szeretete, közös érdeklődési kör, vagy ahogy az utóbbi napokban sokszor hallottuk, a "kattantságunk". De nem. Ami, vagyis igazából aki a legjobban összetartott minket, az a Tanárnő, aki akkor is bízott bennünk, amikor senki más nem. Mikor szétesni látszott a csapat, akkor is hitt abban, hogy minden helyre fog jönni, és igaza lett. Nélküle nem lenne színjátszó, nem lennének a péntek délutánok, amiket már sokszor hétfőn reggel vártunk, és ha ő nem lenne, akkor ez a több mint 30 ember ugyanolyan átlagos diák lenne, mint bárki más az iskolában. Lehet tartoznánk akkor is valahová, más társaságokhoz, de a színjátszót semmi nem tudná felülmúlni.
A külső szemlélők talán azt hihetik, hogy ez is egy teljesen átlagos délutáni szakkör, ami csak a péntek délutánjainkat rabolta el. Mekkora tévedés. Igen, sokat kell készülni az előadásokra, sok szöveget kell megtanulni és a fellépések előtt nagy az izgalom, hogy el ne felejtsük, mikor, mit kell mondani, mikor kell bemenni a színpadra, hogyan mozogjunk, de az egész csupa szórakozás. Hisz nem múlt el úgy egy alkalom se, hogy ne kapott el volna minket a röhögőgörcs egy-egy poén, beszólás hallatán.
A fellépések azok az események voltak, amelyek életem legszebb élményeivé váltak. Teljesen más próbán előadni egy darabot, mint élesben. Próbákon sokszor gátlásosabbak voltunk, de mikor több száz ember néz minket, a fények ránk világítanak, talán az adrenalin pörget, nem tudom, de olyan csodák történnek a színpadon, amikre még mi sem számítunk. Imádtam színpadon lenni.
Így, hogy sajnos már múlt időben kell beszélnem ezekről az összejövetelekről és előadásokról, csak annyit tudok mondani, hogy ha a színjátszóra gondolok, kizárólag jó emlékek jutnak az eszembe. Barátok, kirándulások, sok hülyéskedés, sok nevetés, összetartás, és ami a legfontosabb: valahová tartozás.
Köszönöm. ♥

"Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább... A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep." /Márai Sándor/

Egy cseppnyi boldogság (:

Biztos mindenkinek ismerős jelenet, hogy egy fiatal (tegyük fel 18 éves) lány egy halom használt zsepivel körülvéve fekszik az ágyon, és napok óta sír. Nem szép látvány, de átélni még rosszabb, mint nézni.
Igen, természetesen rólam van szó.
Szerencsére vannak, akik nem hagytak egyedül a problémáimmal, fogták magukat, és kirángattak a két napi sírás következtében felgyülemlett zsebkendők közül. A szombati napom életem egyik legjobb napja lett. Nemcsak azért, mert egy 27 éves Trabanttal ingáztunk Kisbér-Ászár-Keményítőgyár között, ami már magában mekkora állat dolog, hanem mert bebizonyosodott, hogy nekem vannak a világon a legeslegjobb barátaim, akikre bármikor számíthatok. És most nem csak azokra gondolok, akik a szombati napom szereplői voltak, hanem az összes jó/jobb/legjobb barátomra, akik remélem tudják, hogy rájuk gondolok, miközben írom ezeket a sorokat. 
Köszönöm, hogy itt vagytok nekem. Hogy elviselitek a hisztijeimet, amik sokszor alaptalanok. Hogy a hülye dolgaimmal együtt elfogadtok. Néha még én sem bírom elviselni magam, ti szó nélkül megteszitek. Mindig van egy váll, amin sírhatok, vagy ha jó kedvem van, velem együtt örültök. A nap 24 órájában ott vagytok nekem. Nem számít a távolság, a napszak, vagy hogy épp jobb dolgotok is lenne, mint hogy velem lógjatok, ti mindig mellettem vagytok, mindig szakítotok rám időt. Nálatok jobb barátokat nem is kívánhattam volna magamnak.  
Tény, hogy férfi ügyekben iszonyú szerencsétlen vagyok, barátok szempontjából viszont a legszerencsésebb. ♥

És egy csodálatos kép a szombati Trabantozásról (a 2 napig tartó sírás azért látszik a fejemen :D)

Döntések, változások

Itt vagyok, immár elballagva a gimnáziumból, 3 nappal az érettségi kezdete előtt, és én csak arra tudok gondolni, hogy jó lenne most elmenni messzire, egyedül, kikapcsolt telefonnal, minden kapcsolatot megszakítva a külvilággal. Végiggondolni eddigi tetteimet, az egész életemet, a hibáimat. Mindent.
Az utóbbi napok elmondhatatlanul felkavartak.
Kezdve a ballagással, amikor rájöttem, hogy a jövőképem még mindig homályos, átláthatatlan. Eddig minden könnyű volt az életben. Volt egy hely, ami biztonságot adott, egy társaság, amit nagyon szerettem. És most, egy pillanat alatt elvesztettem az életemnek ezt a biztonságot nyújtó monotonitását.
A zavarodottság az este folyamán csak folytatódott. Pár kérdésre választ nyertem a múltammal kapcsolatban. A neheze csak azután jött. Két számomra nagyon fontos ember közül kellett választanom, és félek, életem legnagyobb hibáját követtem el. Talán ismét a boldogságot zártam el magamtól, a bonyolultabbat választottam, mert a szívem azt súgta. Talán inkább az eszemre kellett volna hallgatnom. 
Csütörtök hajnalban választottam azt az embert, aki mellett elhittem, hogy boldog lehetek, csak egy hosszú, őszinte beszélgetésre van szükségünk. Még aznap délután olyan fájdalmat okozott, amilyet még az ellenségemnek sem kívánok. Jelenleg úgy össze vagyok törve, amennyire csak lehet, úgy érzem, könnyeim soha nem fogynak el. 

Egyedül vagyok, magányosan, tele fájdalmakkal. 
És mégis reménykedem. Magam sem tudom, miért, hogyan. Senki sem érti. Mindenki jobban tudja nálam, hogy mit kellene tennem, és tudom, hogy igazuk van. De nem megy. Nem tudok másra hallgatni, csak a szívemre. Öntörvényű vagyok, inkább én cseszem el az életem, minthogy elcsesszék mások. Kezdem azt érezni, hogy egész életemben rossz döntéseket hoztam. 
Én csak arra vágytam... és még mindig arra vágyok, hogy találjak valakit, aki úgy elfogad, ahogy vagyok, szeret az összes hibámmal együtt, nem teher számára, hogy velem legyen. Aki fél, hogy elveszít, mindent megtesz, hogy velem lehessen, ehelyett kaptam rengeteg felszínes szart. Már bocsánat.
Talán nem érdemlem meg a boldogságot. Vajon tetteinktől függ, hogy kinek mi a Sorsa, vagy ez már születésünk pillanatában eldől? Én jelen pillanatban a másodikat mondanám. Nem tudom, mit tettem, hogy ezt érdemlem. Talán tényleg a döntéseim miatt van.

Még mielőtt kinyírnak a gondolataim...

Boldogság, szomorúság. Állandóan váltakozik. Én talán kicsit többet vagyok szomorú, mint boldog. Ha boldog vagyok, akkor is ott mászkálnak a fejemben azok az idegesítő kis valamik, amik folyton azt suttogják: "kevés vagy", "rossz az, amit csinálsz", "soha nem vagy, és nem leszel elég". Vajon bűntény lenne kinyírni a fejemben motoszkáló kis szörnyeket? 
A legtöbbször akkor vagyok boldog, ha a barátaimmal vagyok. Ők a családom, mindig ott vannak, ha kellenek. Fogják a kezem, bátorítanak, vagy csak egyszerűen hagyják, hogy a vállukon sírjak, ha épp arra van szükségem. 
Szomorú pedig akkor vagyok leginkább, ha egyedül vagyok. Egy gondolat megfogan az agyamba, és utat tör magának rengeteg másik. Lehet, hogy nem kellene hagyni, mert sosem szül semmi jót. Mindent képes vagyok túlkombinálni, bolhából elefántot csinálni, egy elmaradt köszönés miatt napokig rosszul érezni magam, illetve bűntudatot érezni egy álom miatt. A legtöbbször magam miatt szenvedek. Ha nincs is semmi probléma, én kreálok magamnak egyet, és jó ideig azon rágódom. Talán a szenvedés éltet engem? Gyakran érzem magam magányosnak akkor is, ha rengetegen vannak körülöttem. Nehéz engem megérteni, nem vagyok könnyű eset, ezt tudom.   

Most is gondolkozom. Túl sokat. Úgy érzem, az agyamban élő szörnyecskéim élvezik a kínlódásom, ez élteti őket. Nem viszik túlzásba agysejtjeim piszkálását, de egy percre sem hagyják nyugodni. Mikor felszabadultnak, felhőtlenül boldognak tűnök, legtöbbször az is csak egy álarc. Néha igazán boldog vagyok, de ez már hetek óta nem fordult elő. Talán ezt is csak túlgondolom. Néha olyan boldoggá tesz, utána a földig tapos. Magához ránt, majd ellök a mélybe. Olyan, mint egy nap. 24 óra. Egyik felében, nappal világos van, boldogság, béke. Aztán az idő múlásával éjszakává válik, sötét lesz, hideg és reménytelen. 
Kavarognak az érzéseim. Hiányzik. 

Próba 1... 2... 3...

Ma reggel a kávém iszogatása közben jutott eszembe: blogolni kéne! Tekintve, hogy jövőhéttől kezdve igazán felpörög az életem, ha nem is minden nap, de hetente párszor biztosan lesz miről írnom. Most sem panaszkodok, szinte sosem unatkozok, ha mégis a gondolataim is tökéletesen blogra valóak. 
Egyelőre nem tudom, miről fog konkrétan szólni ez a blog. Annyi biztos, hogy betekintést nyerhettek az életembe, a gondolataimba, "megismerhetitek" a barátaimat, a családomat, és persze legfőképp engem. :)