Csak egy toll és egy pár gondolat... :)

Tartozni valahová. Az ember életében az egyik legfontosabb dolog. Mindenki tartozni akar valahová, még a legcsendesebb, legvisszahúzódóbb ember is vágyik arra, hogy egy csoport, egy közösség tagja lehessen, de nem mindenkinek sikerül. Sőt, ebben az elkorcsosult, undorító, szebben kéne kifejezni magam új, megváltozott világban még nehezebb találni egy helyet, ahol olyan emberekkel találkozhatsz, akikkel jól érzed magad. Akikkel együtt tudsz sírni, nevetni, megoszthatod velük bánatod, örömöd, jó híreid, rossz híreid, akik meghallgatnak.
Én is vágytam egy társaságra, akik befogadnak, és akikkel sok időt tölthetek együtt. Szerencsésnek érzem magam, mert én meg is kaptam. Találtam egy tökéletes bandát, tele őrült emberekkel, akiket mostanra már a barátaimnak hívok. Tény, hogy nem minden esetben vagyok a szavak embere, néha jobban szeretek meghúzódni a háttérben, és onnan figyelni az eseményeket. Igen, néha meg be nem áll a szám és legszívesebben mindenki lecsapna, ezt is tudom. :D  Ebben a csapatban viszont nem számított, hogy ha valaki keveset, vagy sokat beszél, hogy milyen a stílusa, milyen zenét szeret, mert valami összetartott minket. És hogy mi volt az? Sok dolgot lehetne felsorolni: színjátszás szeretete, közös érdeklődési kör, vagy ahogy az utóbbi napokban sokszor hallottuk, a "kattantságunk". De nem. Ami, vagyis igazából aki a legjobban összetartott minket, az a Tanárnő, aki akkor is bízott bennünk, amikor senki más nem. Mikor szétesni látszott a csapat, akkor is hitt abban, hogy minden helyre fog jönni, és igaza lett. Nélküle nem lenne színjátszó, nem lennének a péntek délutánok, amiket már sokszor hétfőn reggel vártunk, és ha ő nem lenne, akkor ez a több mint 30 ember ugyanolyan átlagos diák lenne, mint bárki más az iskolában. Lehet tartoznánk akkor is valahová, más társaságokhoz, de a színjátszót semmi nem tudná felülmúlni.
A külső szemlélők talán azt hihetik, hogy ez is egy teljesen átlagos délutáni szakkör, ami csak a péntek délutánjainkat rabolta el. Mekkora tévedés. Igen, sokat kell készülni az előadásokra, sok szöveget kell megtanulni és a fellépések előtt nagy az izgalom, hogy el ne felejtsük, mikor, mit kell mondani, mikor kell bemenni a színpadra, hogyan mozogjunk, de az egész csupa szórakozás. Hisz nem múlt el úgy egy alkalom se, hogy ne kapott el volna minket a röhögőgörcs egy-egy poén, beszólás hallatán.
A fellépések azok az események voltak, amelyek életem legszebb élményeivé váltak. Teljesen más próbán előadni egy darabot, mint élesben. Próbákon sokszor gátlásosabbak voltunk, de mikor több száz ember néz minket, a fények ránk világítanak, talán az adrenalin pörget, nem tudom, de olyan csodák történnek a színpadon, amikre még mi sem számítunk. Imádtam színpadon lenni.
Így, hogy sajnos már múlt időben kell beszélnem ezekről az összejövetelekről és előadásokról, csak annyit tudok mondani, hogy ha a színjátszóra gondolok, kizárólag jó emlékek jutnak az eszembe. Barátok, kirándulások, sok hülyéskedés, sok nevetés, összetartás, és ami a legfontosabb: valahová tartozás.
Köszönöm. ♥

"Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább... A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep." /Márai Sándor/