Jövőtlenség

A felnőtté válás az egyik legnehezebb dolog az életben, ezt már most tapasztaltam. Hisz gyerekként annyira egyszerű minden. Hiányzik, hogy az legyen a legnagyobb problémám, hogy valaki elfoglalta a kedvenc hintám, vagy nem találom a Barbie-m ruháját. 
Még csak most cseppentem bele a felnőttek világába, de máris újra gyerek akarok lenni. Bevallom, a csütörtök estét végig zokogtam, szörnyű pánik tört rám. Úgy éreztem, én még nem állok készen, kevés vagyok. Szükségem van még valakire, aki fogja a kezem, és mutatja a helyes irányt. Félek, hogy egyedül nem tudok jó döntéseket hozni. 
6 évig teljes biztonságot nyújtott a gimnázium. Szinte semmi nem változott az évek alatt, minden ugyanolyan volt, és most ennek vége. Elballagtam, leérettségiztem, és itt az ideje, hogy a saját lábamra álljak. Vajon készen állok már rá? Úgy érzem, nem. Félek.  
Két sírógörcs között anyukám szembesített a legnagyobb problémámmal. Képtelen vagyok bízni magamban. Nem jelentkeztem továbbtanulni, mert azt gondoltam, nem lesz jó az érettségim, és nem vesznek fel sehová. Nem dolgoztam a nyáron, mert úgy éreztem, egy munkában sem állnám meg a helyem. Nem tudom elképzelni a jövőm, mert mindenhez kevésnek érzem magam. Most itt vagyok, július végén, és még nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mit fogok csinálni szeptembertől, és hogy mi lesz belőlem. Még én is meglepődtem a hirtelen pánikomtól, hisz egyáltalán nem volt rám jellemző. Talán általánosban még az volt.
Igaz, hogy régebben sem bíztam magamban, de mindig volt tervem. Bár nem vagyok egy túlságosan nyitott személy, és sokszor csendesebb vagyok, mint kellene lennem, soha nem volt gondom a beilleszkedéssel, jól tudok másokhoz alkalmazkodni, bárhová mentem mindig hamar találtam barátokat. 
Valószínűleg attól ijedtem meg, hogy minden megváltozik az életemben. Szeptemberben már nem a TMG 26-os termének utolsó előtti padjába ülök be. Nem fogok reggelente a barátaimmal a parkban, vagy az Áruház mellett lógni, nem fogok törin titokban a pad alatt telefonozni, nem súgok le több irodalom dogát a mögöttem ülő fiúknak, és suli után nem bandázunk a Pikkben. És ez az, amit nagyon nehéz elfogadni. Hogy már nem az lesz a legnagyobb problémám, hogy elfogyott a hot-dog Juci néninél, vagy hogy megtetszett egy srác a szomszéd suliból. Mostantól sokkal nagyobb, igazi problémákkal kell megbirkóznom. Életem legszebb évei voltak a gimis évek, talán ezért nehéz elengedni. De tudom, muszáj tovább lépnem, a sarkamra állnom, és jobban bízni magamban. 
Hogy mi lesz velem szeptembertől? Még nem tudom biztosan, de terv már van. Abban azonban biztos vagyok, hogy lesznek, akik mellettem állnak, és addig fogják a kezem, amíg azt nem mondom, 'köszönöm, most már készen állok'.