A legtöbbször akkor vagyok boldog, ha a barátaimmal vagyok. Ők a családom, mindig ott vannak, ha kellenek. Fogják a kezem, bátorítanak, vagy csak egyszerűen hagyják, hogy a vállukon sírjak, ha épp arra van szükségem.
Szomorú pedig akkor vagyok leginkább, ha egyedül vagyok. Egy gondolat megfogan az agyamba, és utat tör magának rengeteg másik. Lehet, hogy nem kellene hagyni, mert sosem szül semmi jót. Mindent képes vagyok túlkombinálni, bolhából elefántot csinálni, egy elmaradt köszönés miatt napokig rosszul érezni magam, illetve bűntudatot érezni egy álom miatt. A legtöbbször magam miatt szenvedek. Ha nincs is semmi probléma, én kreálok magamnak egyet, és jó ideig azon rágódom.
Most is gondolkozom. Túl sokat. Úgy érzem, az agyamban élő szörnyecskéim élvezik a kínlódásom, ez élteti őket. Nem viszik túlzásba agysejtjeim piszkálását, de egy percre sem hagyják nyugodni. Mikor felszabadultnak, felhőtlenül boldognak tűnök, legtöbbször az is csak egy álarc. Néha igazán boldog vagyok, de ez már hetek óta nem fordult elő. Talán ezt is csak túlgondolom. Néha olyan boldoggá tesz, utána a földig tapos. Magához ránt, majd ellök a mélybe. Olyan, mint egy nap. 24 óra. Egyik felében, nappal világos van, boldogság, béke. Aztán az idő múlásával éjszakává válik, sötét lesz, hideg és reménytelen.
Kavarognak az érzéseim. Hiányzik.
