Csak egy toll és egy pár gondolat... :)

Tartozni valahová. Az ember életében az egyik legfontosabb dolog. Mindenki tartozni akar valahová, még a legcsendesebb, legvisszahúzódóbb ember is vágyik arra, hogy egy csoport, egy közösség tagja lehessen, de nem mindenkinek sikerül. Sőt, ebben az elkorcsosult, undorító, szebben kéne kifejezni magam új, megváltozott világban még nehezebb találni egy helyet, ahol olyan emberekkel találkozhatsz, akikkel jól érzed magad. Akikkel együtt tudsz sírni, nevetni, megoszthatod velük bánatod, örömöd, jó híreid, rossz híreid, akik meghallgatnak.
Én is vágytam egy társaságra, akik befogadnak, és akikkel sok időt tölthetek együtt. Szerencsésnek érzem magam, mert én meg is kaptam. Találtam egy tökéletes bandát, tele őrült emberekkel, akiket mostanra már a barátaimnak hívok. Tény, hogy nem minden esetben vagyok a szavak embere, néha jobban szeretek meghúzódni a háttérben, és onnan figyelni az eseményeket. Igen, néha meg be nem áll a szám és legszívesebben mindenki lecsapna, ezt is tudom. :D  Ebben a csapatban viszont nem számított, hogy ha valaki keveset, vagy sokat beszél, hogy milyen a stílusa, milyen zenét szeret, mert valami összetartott minket. És hogy mi volt az? Sok dolgot lehetne felsorolni: színjátszás szeretete, közös érdeklődési kör, vagy ahogy az utóbbi napokban sokszor hallottuk, a "kattantságunk". De nem. Ami, vagyis igazából aki a legjobban összetartott minket, az a Tanárnő, aki akkor is bízott bennünk, amikor senki más nem. Mikor szétesni látszott a csapat, akkor is hitt abban, hogy minden helyre fog jönni, és igaza lett. Nélküle nem lenne színjátszó, nem lennének a péntek délutánok, amiket már sokszor hétfőn reggel vártunk, és ha ő nem lenne, akkor ez a több mint 30 ember ugyanolyan átlagos diák lenne, mint bárki más az iskolában. Lehet tartoznánk akkor is valahová, más társaságokhoz, de a színjátszót semmi nem tudná felülmúlni.
A külső szemlélők talán azt hihetik, hogy ez is egy teljesen átlagos délutáni szakkör, ami csak a péntek délutánjainkat rabolta el. Mekkora tévedés. Igen, sokat kell készülni az előadásokra, sok szöveget kell megtanulni és a fellépések előtt nagy az izgalom, hogy el ne felejtsük, mikor, mit kell mondani, mikor kell bemenni a színpadra, hogyan mozogjunk, de az egész csupa szórakozás. Hisz nem múlt el úgy egy alkalom se, hogy ne kapott el volna minket a röhögőgörcs egy-egy poén, beszólás hallatán.
A fellépések azok az események voltak, amelyek életem legszebb élményeivé váltak. Teljesen más próbán előadni egy darabot, mint élesben. Próbákon sokszor gátlásosabbak voltunk, de mikor több száz ember néz minket, a fények ránk világítanak, talán az adrenalin pörget, nem tudom, de olyan csodák történnek a színpadon, amikre még mi sem számítunk. Imádtam színpadon lenni.
Így, hogy sajnos már múlt időben kell beszélnem ezekről az összejövetelekről és előadásokról, csak annyit tudok mondani, hogy ha a színjátszóra gondolok, kizárólag jó emlékek jutnak az eszembe. Barátok, kirándulások, sok hülyéskedés, sok nevetés, összetartás, és ami a legfontosabb: valahová tartozás.
Köszönöm. ♥

"Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább... A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep." /Márai Sándor/

Egy cseppnyi boldogság (:

Biztos mindenkinek ismerős jelenet, hogy egy fiatal (tegyük fel 18 éves) lány egy halom használt zsepivel körülvéve fekszik az ágyon, és napok óta sír. Nem szép látvány, de átélni még rosszabb, mint nézni.
Igen, természetesen rólam van szó.
Szerencsére vannak, akik nem hagytak egyedül a problémáimmal, fogták magukat, és kirángattak a két napi sírás következtében felgyülemlett zsebkendők közül. A szombati napom életem egyik legjobb napja lett. Nemcsak azért, mert egy 27 éves Trabanttal ingáztunk Kisbér-Ászár-Keményítőgyár között, ami már magában mekkora állat dolog, hanem mert bebizonyosodott, hogy nekem vannak a világon a legeslegjobb barátaim, akikre bármikor számíthatok. És most nem csak azokra gondolok, akik a szombati napom szereplői voltak, hanem az összes jó/jobb/legjobb barátomra, akik remélem tudják, hogy rájuk gondolok, miközben írom ezeket a sorokat. 
Köszönöm, hogy itt vagytok nekem. Hogy elviselitek a hisztijeimet, amik sokszor alaptalanok. Hogy a hülye dolgaimmal együtt elfogadtok. Néha még én sem bírom elviselni magam, ti szó nélkül megteszitek. Mindig van egy váll, amin sírhatok, vagy ha jó kedvem van, velem együtt örültök. A nap 24 órájában ott vagytok nekem. Nem számít a távolság, a napszak, vagy hogy épp jobb dolgotok is lenne, mint hogy velem lógjatok, ti mindig mellettem vagytok, mindig szakítotok rám időt. Nálatok jobb barátokat nem is kívánhattam volna magamnak.  
Tény, hogy férfi ügyekben iszonyú szerencsétlen vagyok, barátok szempontjából viszont a legszerencsésebb. ♥

És egy csodálatos kép a szombati Trabantozásról (a 2 napig tartó sírás azért látszik a fejemen :D)

Döntések, változások

Itt vagyok, immár elballagva a gimnáziumból, 3 nappal az érettségi kezdete előtt, és én csak arra tudok gondolni, hogy jó lenne most elmenni messzire, egyedül, kikapcsolt telefonnal, minden kapcsolatot megszakítva a külvilággal. Végiggondolni eddigi tetteimet, az egész életemet, a hibáimat. Mindent.
Az utóbbi napok elmondhatatlanul felkavartak.
Kezdve a ballagással, amikor rájöttem, hogy a jövőképem még mindig homályos, átláthatatlan. Eddig minden könnyű volt az életben. Volt egy hely, ami biztonságot adott, egy társaság, amit nagyon szerettem. És most, egy pillanat alatt elvesztettem az életemnek ezt a biztonságot nyújtó monotonitását.
A zavarodottság az este folyamán csak folytatódott. Pár kérdésre választ nyertem a múltammal kapcsolatban. A neheze csak azután jött. Két számomra nagyon fontos ember közül kellett választanom, és félek, életem legnagyobb hibáját követtem el. Talán ismét a boldogságot zártam el magamtól, a bonyolultabbat választottam, mert a szívem azt súgta. Talán inkább az eszemre kellett volna hallgatnom. 
Csütörtök hajnalban választottam azt az embert, aki mellett elhittem, hogy boldog lehetek, csak egy hosszú, őszinte beszélgetésre van szükségünk. Még aznap délután olyan fájdalmat okozott, amilyet még az ellenségemnek sem kívánok. Jelenleg úgy össze vagyok törve, amennyire csak lehet, úgy érzem, könnyeim soha nem fogynak el. 

Egyedül vagyok, magányosan, tele fájdalmakkal. 
És mégis reménykedem. Magam sem tudom, miért, hogyan. Senki sem érti. Mindenki jobban tudja nálam, hogy mit kellene tennem, és tudom, hogy igazuk van. De nem megy. Nem tudok másra hallgatni, csak a szívemre. Öntörvényű vagyok, inkább én cseszem el az életem, minthogy elcsesszék mások. Kezdem azt érezni, hogy egész életemben rossz döntéseket hoztam. 
Én csak arra vágytam... és még mindig arra vágyok, hogy találjak valakit, aki úgy elfogad, ahogy vagyok, szeret az összes hibámmal együtt, nem teher számára, hogy velem legyen. Aki fél, hogy elveszít, mindent megtesz, hogy velem lehessen, ehelyett kaptam rengeteg felszínes szart. Már bocsánat.
Talán nem érdemlem meg a boldogságot. Vajon tetteinktől függ, hogy kinek mi a Sorsa, vagy ez már születésünk pillanatában eldől? Én jelen pillanatban a másodikat mondanám. Nem tudom, mit tettem, hogy ezt érdemlem. Talán tényleg a döntéseim miatt van.