Velem van a baj?

Néha úgy érzem rossz korban születtem. Vagy csak régimódi vagyok?
Nem jártam 13 évesen disco-ba. Persze, akartam, de a szüleim nem engedték. Akkor azt hittem, ellenem vannak, nem akarják, hogy nekem jó legyen, de ma már értem, miért nem hagyták, hogy bulizzak. 13 évesen még nem kell buliba járni. Most sem riszálom a seggem minden hétvégén discoba, úgy mint a korombeli, vagy nálam fiatalabb lányok többsége. Jobban preferálom, ha kiülünk a barátaimmal egy kocsmába, vagy ha valamelyikünknél összeülünk beszélgetni.
19 éves vagyok, de még csak kétszer-háromszor voltam igazán részeg. Soha nem voltam még detoxban. Előfordult, hogy annyit ittam, hogy rosszul lettem, de nem vagyok rá büszke, nem írtam ki facebookra másnap, hogy milyen rosszul vagyok, vagy hogy milyen durva buli volt, hanem konkrétan szégyelltem, hogy több ember is azt látta, hogy nem tudom, hol a határ a piálásban.
Soha nem próbáltam még ki semmilyen drogot, és nincs is a terveim között. Tudatmódosítók nélkül is jól tudom érezni magam, visszataszítónak találom a beszívott, agyondrogozott embereket.
Szeretni szeretnék. Számomra a szeretlek szó nem olyan, amit minden héten más embernek mondok. Soha nem jártam, de még csak nem is csókolóztam olyan emberrel, aki iránt ne éreztem volna valamit. Persze nem voltam mindbe szerelmes, de tudtam, hogy bármelyikükbe bele tudnék szeretni, ha úgy alakulna.
Soha nem lennék képes megcsalni a barátomat. Nem is értem, mi folyik ma a fiatalok, korombeliek körében. Ha nem szereted, szakíts vele, ha szereted, akkor ne smárolj/dugj mással, csak mert éppen felajánlotta magát!
Nem 14 évesen vesztettem el a szüzességem a parkban, és nem ment át rajtam a fél város. Mert szeretni akarok, és azt akarom, hogy viszont szeressenek. Hogy is tudna bárki beleszeretni egy olyan lányba, akinek az ágyában hetente más srác fekszik?
Nem feküdtem le soha olyan sráccal, akivel tudtam, hogy nem lenne folytatás. Erre nem tudok magyarázatot adni, egyszerűen nem ilyen vagyok.
Persze én sem vagyok szent, ez tény. Szeretek inni, imádom a sört, a whiskey-kólát, a vodkanarancsot, a pálinkát. Viszonylag sokszor iszom, de legtöbbször keveset.
18 éves koromban rászoktam a cigire, amit itthon eltitkoltam, (és most reménykedem, hogy nem fogják megtalálni ezt a blogot a családom tagjai) mert apukám kikötötte, hogy míg itthon lakunk, felejtsük el, hogy cigizni fogunk. Már egy jó ideje csak bulikban szoktam rágyújtani, vagy ha valami különleges esemény van, szóval ezzel a rossz szokással is sikerül talán felhagynom.
Előfordult, hogy valaki úgy gondolta, miattam lett vége a kapcsolatának, de én láttam, hogy annak már annyi volt, nem érzem, hogy én tettem tönkre.
És az is megesett, hogy én voltam a ribanc, aki nem tudott számolni, és nem tudta, hogy egy kapcsolat 2 emberről szól. Egyszeri alkalom volt, nem vagyok rá büszke. Valamennyire meg tudom magyarázni, de az nagyon hosszú lenne, rohadt bonyolult ügy és nem ide való.
Összegezve ezeket a gondolatokat egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Úgy érzem a mai 13-20 évesek azt gondolják, akkor lesznek valakik, ha minél több pasi fordul meg az ágyukban és minden héten részegen, összehányva mennek haza a buliból. A másik kategória, akikről nem beszéltem ebben a kis irományban, akik a számítógép előtt ülve sajnálkoznak, hogy nincsenek barátaik. Én egyik kategóriába sem tudnám magam besorolni...

Akkor most velem van a baj, vagy velük?

Semmi értelme.

Felszabadultság.
Izgalom.
Életkedv.
Csak ugrálni, csukott szemmel, és nem foglalkozni a körülöttünk lévőkkel, kizárni mindent az elménkből. Beszívni a párás levegőt, mely máskor légszomjat kelt, most viszont tovább fokozza a boldogságot.
Kiabálni torkunk szakadtából, kiadni magunkból minden felgyülemlett feszültséget, melyet a világ okozott. Az iskola nehézségei, szerelmünkből való kiábrándulás, barátok elvesztése és hiánya mind elhalványul, csak a pillanatnak élünk.
Agyunk végre pihen egy kicsit. Nem rágódunk a problémákon, a jövőn, csak létezünk.
Sok-sok ember ugyanazt érzi, mint mi. Egy terembe zsúfolva több százan, de ugyanazt a felszabadultságot érezzük, ugyanazon okból vagyunk ott, megértjük egymást szavak nélkül is, holott lehet, hogy akkor találkoztunk először.
Nem számít, ki honnan jött, a lényeg, hogy ott van bennünk az a bűvös közös pont, ami összeköt minket.
Aztán vége. Elmúlik a varázs.
Visszatérünk a normális hétköznapokba, a terhek újra ólomsúlyként nyomják vállunkat. Már nyoma sincs a felszabadultságnak, s azt kívánjuk bár tovább élvezhettük volna a szabadság édes ízét.
Visszatekintve egy percnek tűnik az egész.
Egy perc boldogság.
Majd egy életnyi valóság.

Már nem kellesz!

(Átdolgozott)

Azt hiszem, szerettem. 
Még mindig hiányzik, rengeteget gondolok rá, de végre túlléptem a sajnálkozáson, az elfogult kínlódáson, és reálisan kezdtem látni a kapcsolatunkat.
Annyira jól indult az egész, hogy már majdnem azt hittem, végre boldog lehetek. A félelmeimen kezdett áthatolni a "rózsaszín köd", úgy éreztem, találtam valakit, aki boldoggá tesz. Kedves volt velem, gyengéd, pontosan olyan, amilyen srácot elképzeltem magam mellé.
Először nem bíztam benne, mert nem értettem, miért pont én kellenék neki. Aztán sikerült... elérte, hogy félretegyem a kétségeimet, és elhiggyem, hogy az, akinek mutatja magát. Érzésekről, komoly kapcsolatról beszélt, gyengéd volt velem, becézgetett, mintha tudta volna, hogy ezzel lehet elcsavarni a fejem. Már csak őt akartam. Beleszerettem. 
És ekkor jött az én életemre nagyon is jellemző negatív változás. Már nem keresett olyan gyakran, nem érdekelte, hogy mi van velem. Egyik pillanatról a másikra tűnt el a mindennapjaimból, és ez nekem nagyon fájt. A legrosszabb az volt, hogy úgy tűnt, őt ez egyáltalán nem érdekli. Míg nekem ő volt az egyetlen, neki én csak egy lehetőség voltam. Megváltozott. Hangjából eltűnt a gyengédség, helyére önteltség költözött. Persze, miért is ne történt volna ez, hiszen ő az, akinek minden második lány egy szó nélkül széttenné a lábát, és minden srác felnéz rá. 
De mi a különbség a fent említett lányok között és köztem? 
Csupán annyi, hogy én tényleg szerettem. Lehet, hogy megkaphat bárkit, akit csak akar, de úgy szeretni talán soha nem fogja senki, mint ahogy én szerettem! Bár lehet, ez őt cseppet sem érdekli.  
Valami bennem is megváltozott. Hiába bántott meg, még mindig hittem a happy endben, azt hittem, rá fog jönni, hogy mit jelent számomra, és akkor boldogok leszünk együtt. 
De már nem.
Én beleszerettem abba a kedves srácba, akit anno megismertem... az érzéketlen srác, akivé vált pedig elérte, hogy tovább lépjek, és ne érdekeljen. 
Utálom, hogy ez történt.
Hol van az a srác, akit én megismertem? Miért változott meg?
Miért változott meg, ha nekem úgy volt tökéletes, ahogy volt?
Hiába. El kell fogadnom, mert semmit nem tehetek ellene.
Neki nem volt elég a szeretetem.


Látod...
Elveszítettél. 
Még mindig szeretlek.
De már nem kellesz! :)

The Truth

Csak azt akartam mondani, hogy hiányzol. 
Hiányzik, hogy beszéljünk.
Hiányzik, hogy Szépségemnek, Hercegnőmnek hívj.
Hiányzik a viccelődésed. Hogy a komolyabb témákat is elhülyéskedtük.
Hiányzik a mosolyod.
Hiányzik minden, ami Te vagy.
Nem tudom, igaz volt-e az egész, ami köztünk volt. Csak remélni tudom.
Nem tudom, mi változott. Hogy miért nem beszélünk, hogy miért nem keresel.
Én miért nem kereslek? Mert félek. Félek, hogy ha rákérdezek, mi történt, fájna a válasz.
Emlékszem, egyszer azt írtad, te nem akarsz nekem fájdalmat okozni, csak boldoggá akarsz tenni.
Akkor most hol vagy? Miért okozol mégis fájdalmat?
Ha lehetne egy kívánságom, azt kívánnám, bár lennék elég bátor ahhoz, hogy eléd álljak, és elmondjam mindezt szemtől szembe. De ez sosem fog megtörténni. 
Megint kevésnek érzem magam. Talán ez történt, rájöttél, hogy kevés vagyok neked.
És ezt megértem.
Bárcsak itt lennél. 
A fülembe súgnád, hogy sosem mondtál le rólam. Hogy nem volt átverés az egész, komolyan gondoltad minden szavad.
Vagy elég lenne, ha elmondanád, mi változott. Mert ez felemészt.
Nem tudom, fogod-e olvasni valaha ezt a bejegyzésem. Én nem küldöm el neked, és nem is kérek erre senkit, egyszerűen a Sorsra bízom.
De azt tudom, ha elolvasod, tudni fogod, hogy rólad szól. És ezt vállalom.
Mert ennek a kis bejegyzésnek minden szava igaz, hozzád szól, és bár gyáva vagyok, ezt mégsem tagadom.

Érzések

Fájdalom.
Ismét.
Várni valakire, aki soha nem jön el.
Várni egy csodát, ami soha nem következik be.
Hinni valamiben, amiben senki nem hisz.
Remélni, kitartani, küzdeni, majd feladni.
Kár mindezekre könnyeket pazarolni.
Összetört.
Megint.
Összetörték.
És Ő hagyta.
Megint.
Tanult-e belőle?
Persze.
Rájött, hogy azért létezik, hogy mindig mindenki fájdalmat okozzon neki.
Hogy legyen valaki, akit megbánás nélkül a földbe lehet taposni.
Hogy levezessék a feszültséget, aztán éljék tovább életük.
És hogy vele mi lesz? Erre senki nem gondol.
Fel tud vajon újra állni? Senkit nem érdekel.
Eddig mindig felállt, nem törődve azzal, hogy nagyon fájt.
De meddig tudja ezt csinálni?
Talán már nem sokáig.

Jövőtlenség

A felnőtté válás az egyik legnehezebb dolog az életben, ezt már most tapasztaltam. Hisz gyerekként annyira egyszerű minden. Hiányzik, hogy az legyen a legnagyobb problémám, hogy valaki elfoglalta a kedvenc hintám, vagy nem találom a Barbie-m ruháját. 
Még csak most cseppentem bele a felnőttek világába, de máris újra gyerek akarok lenni. Bevallom, a csütörtök estét végig zokogtam, szörnyű pánik tört rám. Úgy éreztem, én még nem állok készen, kevés vagyok. Szükségem van még valakire, aki fogja a kezem, és mutatja a helyes irányt. Félek, hogy egyedül nem tudok jó döntéseket hozni. 
6 évig teljes biztonságot nyújtott a gimnázium. Szinte semmi nem változott az évek alatt, minden ugyanolyan volt, és most ennek vége. Elballagtam, leérettségiztem, és itt az ideje, hogy a saját lábamra álljak. Vajon készen állok már rá? Úgy érzem, nem. Félek.  
Két sírógörcs között anyukám szembesített a legnagyobb problémámmal. Képtelen vagyok bízni magamban. Nem jelentkeztem továbbtanulni, mert azt gondoltam, nem lesz jó az érettségim, és nem vesznek fel sehová. Nem dolgoztam a nyáron, mert úgy éreztem, egy munkában sem állnám meg a helyem. Nem tudom elképzelni a jövőm, mert mindenhez kevésnek érzem magam. Most itt vagyok, július végén, és még nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mit fogok csinálni szeptembertől, és hogy mi lesz belőlem. Még én is meglepődtem a hirtelen pánikomtól, hisz egyáltalán nem volt rám jellemző. Talán általánosban még az volt.
Igaz, hogy régebben sem bíztam magamban, de mindig volt tervem. Bár nem vagyok egy túlságosan nyitott személy, és sokszor csendesebb vagyok, mint kellene lennem, soha nem volt gondom a beilleszkedéssel, jól tudok másokhoz alkalmazkodni, bárhová mentem mindig hamar találtam barátokat. 
Valószínűleg attól ijedtem meg, hogy minden megváltozik az életemben. Szeptemberben már nem a TMG 26-os termének utolsó előtti padjába ülök be. Nem fogok reggelente a barátaimmal a parkban, vagy az Áruház mellett lógni, nem fogok törin titokban a pad alatt telefonozni, nem súgok le több irodalom dogát a mögöttem ülő fiúknak, és suli után nem bandázunk a Pikkben. És ez az, amit nagyon nehéz elfogadni. Hogy már nem az lesz a legnagyobb problémám, hogy elfogyott a hot-dog Juci néninél, vagy hogy megtetszett egy srác a szomszéd suliból. Mostantól sokkal nagyobb, igazi problémákkal kell megbirkóznom. Életem legszebb évei voltak a gimis évek, talán ezért nehéz elengedni. De tudom, muszáj tovább lépnem, a sarkamra állnom, és jobban bízni magamban. 
Hogy mi lesz velem szeptembertől? Még nem tudom biztosan, de terv már van. Abban azonban biztos vagyok, hogy lesznek, akik mellettem állnak, és addig fogják a kezem, amíg azt nem mondom, 'köszönöm, most már készen állok'. 

Csak egy toll és egy pár gondolat... :)

Tartozni valahová. Az ember életében az egyik legfontosabb dolog. Mindenki tartozni akar valahová, még a legcsendesebb, legvisszahúzódóbb ember is vágyik arra, hogy egy csoport, egy közösség tagja lehessen, de nem mindenkinek sikerül. Sőt, ebben az elkorcsosult, undorító, szebben kéne kifejezni magam új, megváltozott világban még nehezebb találni egy helyet, ahol olyan emberekkel találkozhatsz, akikkel jól érzed magad. Akikkel együtt tudsz sírni, nevetni, megoszthatod velük bánatod, örömöd, jó híreid, rossz híreid, akik meghallgatnak.
Én is vágytam egy társaságra, akik befogadnak, és akikkel sok időt tölthetek együtt. Szerencsésnek érzem magam, mert én meg is kaptam. Találtam egy tökéletes bandát, tele őrült emberekkel, akiket mostanra már a barátaimnak hívok. Tény, hogy nem minden esetben vagyok a szavak embere, néha jobban szeretek meghúzódni a háttérben, és onnan figyelni az eseményeket. Igen, néha meg be nem áll a szám és legszívesebben mindenki lecsapna, ezt is tudom. :D  Ebben a csapatban viszont nem számított, hogy ha valaki keveset, vagy sokat beszél, hogy milyen a stílusa, milyen zenét szeret, mert valami összetartott minket. És hogy mi volt az? Sok dolgot lehetne felsorolni: színjátszás szeretete, közös érdeklődési kör, vagy ahogy az utóbbi napokban sokszor hallottuk, a "kattantságunk". De nem. Ami, vagyis igazából aki a legjobban összetartott minket, az a Tanárnő, aki akkor is bízott bennünk, amikor senki más nem. Mikor szétesni látszott a csapat, akkor is hitt abban, hogy minden helyre fog jönni, és igaza lett. Nélküle nem lenne színjátszó, nem lennének a péntek délutánok, amiket már sokszor hétfőn reggel vártunk, és ha ő nem lenne, akkor ez a több mint 30 ember ugyanolyan átlagos diák lenne, mint bárki más az iskolában. Lehet tartoznánk akkor is valahová, más társaságokhoz, de a színjátszót semmi nem tudná felülmúlni.
A külső szemlélők talán azt hihetik, hogy ez is egy teljesen átlagos délutáni szakkör, ami csak a péntek délutánjainkat rabolta el. Mekkora tévedés. Igen, sokat kell készülni az előadásokra, sok szöveget kell megtanulni és a fellépések előtt nagy az izgalom, hogy el ne felejtsük, mikor, mit kell mondani, mikor kell bemenni a színpadra, hogyan mozogjunk, de az egész csupa szórakozás. Hisz nem múlt el úgy egy alkalom se, hogy ne kapott el volna minket a röhögőgörcs egy-egy poén, beszólás hallatán.
A fellépések azok az események voltak, amelyek életem legszebb élményeivé váltak. Teljesen más próbán előadni egy darabot, mint élesben. Próbákon sokszor gátlásosabbak voltunk, de mikor több száz ember néz minket, a fények ránk világítanak, talán az adrenalin pörget, nem tudom, de olyan csodák történnek a színpadon, amikre még mi sem számítunk. Imádtam színpadon lenni.
Így, hogy sajnos már múlt időben kell beszélnem ezekről az összejövetelekről és előadásokról, csak annyit tudok mondani, hogy ha a színjátszóra gondolok, kizárólag jó emlékek jutnak az eszembe. Barátok, kirándulások, sok hülyéskedés, sok nevetés, összetartás, és ami a legfontosabb: valahová tartozás.
Köszönöm. ♥

"Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább... A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep." /Márai Sándor/